Csoport

Wuhan-Guangzhou

Kína II. - A nagy sebességű vasút

Az 1990-es évek végére Kínában elérkezett az idő a komoly infrastruktúra-fejlesztésekre. A vasút sem maradhatott ki.
Manapság sokat szerepel Kína a magyar sajtóban. Témám az ország nagy sebességű vasútja lesz, de a helyzet megértéséhez érdemes megismerkedni a vasútfejlesztésekhez vezető úttal.

Történelmi áttekintés

Előszöris, nézzük meg, mi is az az ország, amelyről szó van. Mivel hazánktól elég távol esik, ezért valószínűleg olvasóim közül is sokak hiányos, vagy részben elavult ismeretekkel rendelkeznek a Kínai Népköztársaságról – látni fogjuk, egy ötéves adat már a kőkorszakival egyenértékű. Aki a doktori disszertációját is Kína huszadik századi történelméből írta, lapozhat.

Az ókori és középkori világ egyik vezető hatalma, a technikai fejlődés élenjárója a XX. század első felére rettenetesen szegény, fejletlen, részben anarchikus politikai állapotokat felmutató állammá vált. Ennek okainak elemzése nem tartozik jelenleg tárgykörünkbe, de kiindulási alapként jó ismernünk az egykorvolt Mennyei Birodalom korábbi helyzetét.

A császárság 1911-es megdöntése után a Sun Yat-sen (Szun Jat-szen) és az általa alapított Kínai Nemzeti Párt (Kuomintang) került hatalomra Kínában. Valójában azonban sem ő, sem az 1925-ös halála után a Kuomintang vezérévé előlépett Chiang Khai-shek (Csang Kaj-sek) nem volt képes az ország egész területét az uralma alá vonni, különféle helyi hadurak jelentősen korlátozták a hatalmát. Az 1920-as évek végétől a kínai kommunista mozgalom is egyre jelentősebb erővé nőtte ki magát. Miután a nemzeti erők legyőzték őket, a kommunisták a híres Hosszú Menetelés során Kína távoli területeire vonultak vissza, és készültek az újabb előretörésre. 1934-ben, a Hosszú Menetelés során vált a Kínai Kommunista Párt vezetőjévé Mao Zedong (Mao Ce-tung). A két nagy párt egymás elleni harcát egy időre megszakította, hogy a harmincas évek közepétől együtt harcoltak a japán megszállók ellen, egészen a második világháború 1945-ös lezárásáig, amely egyben a japán haderő kivonását is magával hozta.

Mao Zedong
Mao Zedong

Ekkor aztán a Kuomintang és a Kommunista Párt ismét egymás ellen fordult. A polgárháború 1949-re a kommunisták átütő sikerét hozta el: Kína szárazföldi részét teljes egészében elfoglalták a vörösök, így Mao Pekingben (Beijing) kikiálthatta a Kínai Népköztársaságot. Ekkor Chiang hadserege már kizárólag Tajvan szigetét birtokolta, a Kuomintang székhelye is a sziget központja, Taipei lett. Ahogy a 20-as évektől végig, úgy ezután is mindkét vezér egységes országként tekintett Kínára, amelynek egy részét (Taipei nézőpontjából egy jelentős részét) átmenetileg egy lázadó hadsereg birtokolta. Mao tehát nem csak az általa elfoglalt, hanem a teljes kínai területre kihirdette a Népköztársaságot, ahogy az 1949 óta fizikailag Tajvanra korlátozódó Kínai Köztársaság is az egyetlen legitim kínai államnak tartja magát (jogfolytonosan 1911 óta), elméleti joghatósággal a kontinentális területekre is. Kína és Tajvan tehát nem két külön ország, hanem ugyanaz, csak éppen közel száz éve kettészakítva.

A kommunista Kínával való szembenállást hangsúlyozva a világ legtöbb állama (kivéve természetesen a szovjet tömb országait) nem ismerte el a népköztársaságot, és a taipeii kormányt tekintette legitimnek. Ez az álláspont a hatvanas évek végére tarthatatlanná vált, hiszen a szárazföldi Kína területre és lakosságra is sokszorosan nagyobb volt Tajvannál. 1971-től az ENSZ-ben a pekingi kormány képviseli Kínát. Mára a világ legtöbb országa elfogadta, hogy, ha jogilag nem is, de ténylegesen Tajvan önálló államként működik – igaz, a tajvani államot elismerni nem lehet, hiszen ez automatikusan a népköztársasági Kína elismerésének felmondásával járna, ami nem volna túl szerencsés.

A Teng-doktrína

Mao 1976-os halálát követően Teng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) került hatalomra a népköztársasági Kínában. Teng különböző posztokat töltött be, de 1997-es haláláig ténylegesen ő vezette a hatalmas kommunista államot. Hatalomra kerülése után új politikai-gazdasági irányvonalat hirdetett meg. Az elődje által végig fenntartott, sőt, erőltetett kommunista gazdaság évtizedeken át leblokkolta Kína fejlődését, sőt, a Nagy Ugrás 1958 után legalább 30 millió embert taszított éhhalálba, és, Mao egyik utolsó húzásaként, a Kulturális Forradalom folyamán több millió embert végeztek ki, a szocializmus kulturális vívmányait minden más elé helyező program keretében.

Teng névleg sosem szakított a kommunizmussal (sőt, 1989-ben, a Tienanmen téri megmozdulások elfojtásával elég egyértelművé tette ez irányú álláspontját), azonban már a 70-es évek végétől a gazdaság átalakítását, fejlődési pályára állítását hirdette meg. A termelés részleges felszabadításával, a nyereség fogalmának legalizálásával, felhasználva az egymilliárd szorgos, ámde olcsón hadra fogható munkáskezet, a Teng-doktrína meghirdetésével példátlan gazdasági fejlődés vette kezdetét. 1977-2014 között mindössze két olyan esztendő volt (a Tienanmen téri forradalom időszaka), amikor a kínai gazdaság fejlődése 5% alatt maradt volna, ellenben 17 olyan, amikor meghaladta a 10%-ot. Ezen belül az utolsó 20 évben minden évben legalább 7, és 11 alkalommal több, mint 10 százalékos volt a fejlődés. Ezalatt a 35 év alatt Kína gazdasági termelése közel negyvenszeresére, ezen belül az utolsó 15 évben a hétszeresére nőtt. Mivel Teng halála után az ő utódai fenntartották az általa kidolgozott elveket, a fejlődés az ő halála után sem tört meg. Ebben az időszakban Kína gazdasági teljesítménye átlagosan ötévente megduplázódik, ennek nyomán pedig az ország 2011-re a világ második legerősebb gazdasági hatalmává vált (Japánt megelőzve, az USA mögött). Ha bemegyünk egy áruházba, erősen keresnünk kell már egy-egy terméket, ami nem "Made in China". Bár 2015-ben ez a hihetetlen dinamikájú fejlődés megtorpant, ez egyelőre nem változtatott érdemben a hosszú távú trendeken. 

A gazdasági fejlődés során, marxista terminológiával élve, a mennyiségi fejlődés több lépcsőben minőségi fejlődést is eredményezett. Miközben még a 90-es években is a kínai termék az olcsó bóvli szinonimája volt, mára ebben az országban összpontosul a csúcstechnológiai ipar termelésének legnagyobb része is. Nemritkán neves európai gyártók neve alatt folyik a termelés egy kínai gyárban, és a vevők elégedettek az "európai termék" minőségével és tartósságával. Elmúlt az az időszak, amikor Kína technológiai csúcsa a műanyag kisautó volt. Azóta a kínai gazdaság megháromszorozódott, és ezt gyenge minőségű termékekre alapozva nem lehetett volna elérni.

A pénzügyi és társadalmi folyamatok

Pekingi látkép
Pekingi látkép (Flickr)

Ekkora gazdasági növekedést mezőgazdaságra, hagyományos, kézműves termelésre alapozva nem lehetett elérni. A fejlődés motorja az ipar volt, amelynek viszont szüksége volt munkásokra. Emiatt az emberek vidékről milliószámra áramlottak a városokba (a pénzügyi szektor megerősödése tovább erősítette ezt a folyamatot). Ennek nyomán egy elképesztő mértékű urbanizáció zajlott le (és zajlik még ma is). A régi nagyvárosok lakossága a sokszorosára nőtt, Pekingnek pl. a 2004-es népszámlálás szerint 14,2, a 2009-es szerint viszont már 19,6 millió lakosa volt, ami 2013-ra 21,1 millióra nőtt; a kínai gazdasági és pénzügyi élet központja, Sanghaj (Shanghai) ennél is több, 24,2 millió lakosnak ad otthont – 2000-ben még 17 millióan sem voltak. De az egykoron a nemzetiek fővárosaként szolgáló Nanjing is nyolcmilliós város ma már (a háború után 2,5 millióan éltek itt). És ezek mellett gombaként nőttek ki a földből az olyan sokmilliós városok, amiknek az olvasók nagy része tán még a nevét sem hallotta soha.

Míg Európában a párszázezres városokat is ismerjük, Kínában kétszáz város népessége haladja meg az egymilliót, legtöbbjük neve teljesen idegenként cseng a magyar népesség nagy többsége számára. Ki ismeri például Hefei vagy Harbin nevét? A témával kifejezetten nem foglalkozók közül nagyjából senki, holott ezek tízmilliós városok.

Chonqing lakossága 8 millió, elővárosokkal együtt 32 millió
Chonqing lakossága 8 millió, elővárosokkal együtt 32 millió

A hihetetlen gazdasági fejlődés pénzügyi mellékhatásokkal is járt. Kína még a közepes éveiben sem volt képes a kitermelt hasznot teljes egészében visszaforgatni a gazdaságba, így egyre nagyobbak lettek a pénzügyi tartalékok. A kommunista államberendezkedés ellenére is óvakodtak attól, hogy a keletkező nyereséget közvetlenül életszínvonal-emelésre fordítsák, bár a virágzó gazdaság állami beavatkozás nélkül is százmilliókat emelt ki a szegénységből (és még legalább 300 millióan várnak arra valahol vidéken, hogy egyszer majd kizsákmányolt munkás, vagy hivatalosabb kifejezéssel olcsó munkaerő válhasson belőlük). Így Kína óriási felhasználatlan pénzhegyre tett szert, és a felhalmozás még ma is tart. Igazán a 90-es évek végétől érte el ez a folyamat azt a szintet, amikor a gazdasági szektor már elég erős volt ahhoz, hogy képes legyen saját magát folyamatosan fenntartani és fejleszteni, és emellé az államot jelentős finanszírozással támogatni, még úgy is, hogy egyre erősebb lett a pénzügyi szektor (amely aztán újabb milliós munkaerőigényt hozott létre Sanghajban).

Így az a képtelen helyzet állt elő, hogy miközben Európában általában tudjuk, mit szeretnénk megvalósítani, de nincs rá forrás, addig Kínában ott álltak annyi pénzzel, amiről senki más álmodni sem merne, és nem tudták, mihez kezdjenek vele. Két folyamat indult ekkor be. Egyfelől elkezdték a pénzügyi forrásokat kihelyezni. Ma Kína finanszírozza az Egyesült Államok adósságának nagy részét (azaz az USA rengeteg pénzzel tartozik Kínának, ami egyre erősebb pénzügyi függőséget is jelent), ill. az európai adósságválságot kihasználva több itteni országnak is szívesen adnak kölcsön, amikor más már nem, csak persze mindig kérnek egy kis apró szívességet. Sőt, néha még azt sem, elég, ha mindkét fél kimondatlanul is tisztában van a függőségi viszonyokkal. Hogy merné például a kínai áru importját korlátozni egy olyan állam, amelynek túlélése kínai kölcsönöktől függ? És ilyen helyzetben persze az emberi jogok hangoztatása is hátrébb szorul.

Infrastruktúra-fejlesztések

Nem nehéz megérteni, hogy egy egységes gazdaságban két tízmilliós város közt igen erős utazási és szállítási igények alakulnak ki, még ha több száz kilométerre fekszenek egymástól, akkor is. Ezen túl a városokon belüli közlekedési igények is szorongatóak – bár európai szemmel furcsa lehet, hogy a legtöbb ember munkahelyének közelében lakik, hiszen eleve oda költözött. A gyaloglásra és a motorkerékpárra alapozni már nem lehetett, főleg, hogy egyre több kínai tudott magának gépkocsit vásárolni. A városokban óriási dugók alakultak ki, az országutak megteltek gépkocsikkal. És eközben a pénz, szinte szó szerint, az asztalon hevert, és folyamatosan ömlik tovább. Találkoztak tehát az igények a lehetőségekkel.

A G15 autópálya
A G15 autópálya (Flickr)

Kína az 1990-es évek végétől erőltetett autópálya-építési programot indított, azóta évente átlagosan ötezer kilométer új autópályát adnak át, jelenleg kb. 80 ezer kilométer a hálózat hossza. A városokon belül pedig metrókat építenek, hihetetlen ütemben, évente több új vonalat átadva. Egy-két milliós városokhoz szokott európai gondolkozással elképesztőnek látszik az építési ütem, de vegyük figyelembe, hogy 10-20 milliós konglomerátumokról van szó, rendszerint 30-50 kilométer hosszú, mindig zsúfolt metróvonalakkal. A kínai nagyvárosok metróhálózata még ma is jelentősen elmarad az európai kiépítettségtől, legalábbis a lakossághoz, a mobilitási igényekhez viszonyítva. Sanghajban 1995-ben nyílt meg az első metróvonal, ma 14 vonalon 590 kilométeres hálózaton közlekedhetnek az utasok, ez a világ legnagyobb metróhálózata. No de 24 millió embert kell szállítani.

Ha a jelen állapot talán nem is, a fejlődés üteme mindenképpen lenyűgöző, láthatjuk, akinek 5 évvel ezelőtti képe van Kínáról, az ma semmit sem ért az eléje táruló világból.

A másként meg nem jelölt képeket a szerző készítette. 

Creative Commons Licenc
Ezen Mű szerzője Németh Attila, és a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
Based on a work at http://attus.hu

Azok a képek, amelyek forrása külön meg van jelölve, az ott megadott feltételekkel használhatóak fel.